Kalandot keresel? Menekülnél otthonról? – akkor rossz helyen jársz!
Na, nem mintha a világmisszióban részt venni nem lenne a legnagyobb kaland!
Hihetetlen dolgokat, életre szóló élményeket tapasztalhat, aki ebbe belevág!
Ám ha a szíved nincs a helyén, ha az ami/aki motivál nem maga a misszió Ura, akkor ki kell, hogy ábrándítsalak: ez az ösvény (még) nem a tiéd.

Ha azonban Istenért ég a szíved, és kész vagy Vele együtt elmenni bárhová, örömmel szolgálsz bárki felé, és alig várod, hogy a Lélek újra megtegye általad, amire csak Ő képes, akkor gyere, beszélgessünk! Ismerjük fel a te helyed, a te küldetésed… a te kalandod!  

Kérdéseiddel, érdeklődéseddel fordulj hozzánk elérhetőségeinken!

Íme egyik munkatársunk személyes bizonysága a témában. Alig várjuk már, hogy a tiédet is megoszthassuk!

Magyarországon nőttem fel. Ezt mindig is kiváltságnak tartottam: szeretem a hazámat. Ebből fakadóan, még ha sok személyes kapcsolat nem is fűz hozzájuk, de már egészen fiatal korom óta érdekel a határon túli magyarok sorsa. Középiskolai emlékeimhez tartozik az, amikor más országokban élő honfitársaink nehézségeiről kaptunk híreket Szlovákiából vagy Romániából akkor mennyire felháborodtunk – szlovákoztunk, románoztunk az osztálytársaimmal… Volt egy erős előítélet bennünk. Ezek valós etnikai alapú feszültségek, amelyek olykor-olykor felerősödnek.

Középiskola végére Isten kimunkálta bennem azt, hogy vegyek részt a misszióban. Hogy osszam meg az Ő szeretetét, az evangéliumot minden emberrel – bőrszíntől, lakhelytől, nemzetiségtől függetlenül: még akkor is, ha ezért el kell hagynom a hazámat. Eldöntöttem, hogy csatlakozok egy missziós szervezethez és elvégzem az egyik képzésüket. Céltudatosan választottam Szlovákiát. Hiszem, hogy a nemzetek közötti feszültségek megoldásában kulcsszerepe lehet Krisztusnak és a megbocsátásnak, amelyet Ő ad. Ezért is akartam Szlovákiában tanulni. Sosem titkoltam magyarságomat, de a korábbi ismereteim alapján volt bennem feszültség: vajon ér-e valamilyen negatív hatás emiatt? Hála Istennek nem ért. Rájöttem arra, hogy a szlovákok többségében barátságos, vendégszerető emberek. Megszerettem őket. A kurzus során ellátogattunk egy roma telepre, ahol nagyon szegény emberek éltek nehéz körülmények között. De elmentünk a városi kórházba is beteg gyerekeket meglátogatni. A nyomorban nincsenek nemzeti különbségek: a szenvedés mindenkit ugyanúgy sújt – és nem számít az sem, ha a segítséget történetesen a „rossz szomszéd” adja. A gyülekezetben szlovák énekeket énekeltünk, igazi örömünnep és fantasztikus élmény volt velük együtt zenélni. Őket az sem zavarta, ha én magyarul énekeltem: Isten országában egy nyelvet beszélünk.

A Szlovákiában töltött rövid hónapjaim végén egy testvérnőnek előadtam szerény szlovák tudásomat, amit addig összeszedtem. Könnyes szemmel ölelt át: „Sosem hallottam még magyar embert így beszélni szlovákul…” Néhány éve én sem gondoltam volna, hogy egy szlovákkal ilyen közösséget tudok vállalni. De Isten kimunkálta bennünk ezt.

A misszióban Krisztust kell képviselnünk. Ehhez az kell, hogy Krisztus szemével lássuk embertársainkat és úgy szeressük őket, ahogyan Ő szeretett minket. Még akkor is, ha a múlt ezt megnehezítené. Ez néha kockázatvállalással is jár. De ha ezt vállaljuk, Isten munkálkodik. Az eredmény pedig felbecsülhetetlen érték. Téged hova hív Isten?

– Selmeczi Nimród