Csiha Márton

Húsz éves lehettem, amikor részt vettem egy keresztyén ifjúsági hétvégén, Budapesten, a Fiatalok az Élet Küszöbén (FÉK) szervezésében. Már nem emlékszem pontosan arra, hogy miről szóltak a tanítások, előadások, viszont arra az egyre igen, amikor a hétvégére meghívott előadó a következőt kérdezte:

„Mi az, ami az életben örökre megmarad?” A válasz pedig az volt, hogy Isten Igéje és az emberi lelkek.

Pályaválasztásban voltam épp és ez a gondolat indított el afelé, hogy teológiát tanuljak és az emberi lelkekkel foglalkozzak. Egyre erősebb meggyőződést éreztem, hogy Isten szolgálatára akarom felajánlani az életem. Abba akartam befektetni az életemet, ami örök, s nem múlik el.

Emellett Isten a szívemre helyezte a magyar népet, amely bár vallásos, mégis, nagyon kevesen vannak azok, akik valóban ismerik és élő közösségben vannak Istennel. Tudtam, hogy Isten arra hív, hogy Magyarországon hirdessem a Királyság evangéliumát. Így már az egyetemi tanulmányaim közben beiratkoztam egy bibliaiskolába, majd miután lediplomáztam, megpályáztam egy amerikai lelkigondozói, teológiai képzést. Hittem, hogy ha Isten ilyen szolgálatra akar felkészíteni és az akaratával egyezik, hogy külföldön tanuljak, akkor sikerülni fog.

Egy könyvet írhatnék arról, ahogy Isten lépésről lépésre vezetett és gondoskodott minden szükségemről ahhoz, hogy kijussak az Államokba, s ott elvégezzem a teológiát.
Családok és gyülekezetek fogadtak be, majd gondoskodtak rólam úgy, mint családtagról. Lehetőségem volt több gyülekezetben is hosszabb időt eltölteni, mint diák, később pedig mint gyakornok, így testközelből figyelhettem és élhettem meg, hogyan működik egy-egy evangéliumi és missziós lelkületű gyülekezet.

Az egyik ilyen gyülekezetben ismertem meg a feleségemet, Rachelt is, akinek a családja is példa volt előttem, mint a gyülekezetben aktív, szolgáló család. Az ismerkedésünk idején mindkettőnk előtt világos volt, hogy az Úr Magyarországra hív bennünket misszióba. Rachel már kiskorában eldöntötte, hogy bárhova szívesen követi az Urat, így számára nem volt terhes annak a gondolata, hogy velem térjen vissza szülőföldemre. Az esküvő előtti egy évben minden nap imádkoztunk azért, hogy meg tudja tanulni majd a magyar nyelvet. Rachel ekkor már készült lélekben arra, hogy hamarosan el kell köszönjön a családjától, a gyülekezetétől és a kultúrától, amiben felnőtt. Vegyes érzelmekkel volt tele a szíve. Egyrészről izgatottan várta az esküvő napját, másrészről elkezdődött a gyász folyamata is benne, hiszen ő szó szerint készült mindent hátrahagyni az Úrért, hogy mellettem szolgáljon segítőtársamként a misszióban. Az elszakadás valóban nehéz volt. Mindkettőnk számára. Emlékszem, hogy a repülőtérről hazaérve az albérletünkbe próbáltuk felfogni, mi is történt. Fáradtak és szomorúak voltunk. Az első éjszaka sokat sírtunk.

Másnap viszont egy új korszak kezdődött. Reménységgel tekintettünk előre. Az az ige volt a szemünk előtt, amit Jézus ígért a Márk evangéliumában:

„Jézus így szólt: Bizony mondom nektek: mindaz, aki elhagyta házát vagy testvéreit, anyját vagy apját, gyermekeit vagy szántóföldjeit énértem és az evangéliumért, az százannyit kap: most ebben a világban házakat és testvéreket, anyát, gyermeket, és szántóföldeket üldöztetésekkel együtt, a jövendő világban pedig örök életet” (Márk 10:29-30).


Rachel beiratkozott egy budapesti nyelviskolába és kevesebb, mint fél év alatt megtanult folyékonyan magyarul. Isten meghallgatta kéréseinket! Elkezdtünk szolgálni az Esztergomi Baptista Gyülekezetben, részt vettünk a nagysápi plántálásban, illetve egy Nógrád megyei cigánymisszióban és a Fiúság Akadémia konferenciáin. Három évvel később pedig Isten elvezetett bennünket Oroszlányba, ahol egy kihaló félben levő gyülekezetet kezdtünk el újjáépíteni.

Jelenleg is Oroszlányban vagyunk, ahol azóta minden szempontból otthonra találtunk. Az itt töltött négy év alatt született két gyermekünk és Isten beváltotta ígéretét, amit Magyarországra érkezésünkkor helyezett a szívünkre: kaptunk egy új családot a gyülekezetben amely minden évben tovább bővül.

Mérhetetlenül hálásak vagyunk Istennek az elmúlt hét évért és a kiváltságért, hogy Rachellel együtt szolgálhatjuk Őt Magyarországon. Nincs jobb hely annál, amikor az Ő akaratában vagyunk. A misszió sok áldozattal jár, ugyanakkor Isten mindig a sokszorosát adja vissza annak, amit mi adtunk Neki.